Napjainkban, 2017-ben is megdöbbentést kelt a marxista gyökerű labanckurzus tobzódása. Progresszív értelmiségiek hada kacsingat Brüsszel felé, visszavárva Madách civilizátorát. Nem újdonság: már a radikális baloldali Jászi Oszkár látványosan vonzódott az EU-előd Mitteleuropa-tervhez. Tény az is, hogy az olyan marxista történetírók, mint Hanák Péter és Gerő András a Monarchia multikulti miliőjét tekintették pozitívnak: a pártállam felkent kutatói szerint a rendi ellenzékkel szemben Bécs képviselte a társadalmi progressziót és a gazdasági fejlődést.
E marxista toposzok a 16–17. század kutatásában is visszaköszönnek. Többen Molnár Erikhez és Perry Andersonhoz hasonlóan az abszolutista hatalomgyakorlást, a retinens vidéki nemesség megsemmisítését a modernizáció előfeltételének, a partikuláris rendi érdekeket a fejlődés kerékkötőjének tekintik. Ehhez társul hazánkban egyes kutatóknál az antinacionalista, magyarellenes látásmód is, mely különösen kritikus a nemzeti múltértelmezéssel szemben. Ennek tudhatjuk be, hogy a habsburgiánus áltörténész, Pálffy Géza összefoglalóiban a függetlenségi küzdelmeknek cudar sors jut. Suta kompilációjában kora újkori történelmünk Habsburg-ellenes harcokként való értelmezését nemzeti függetlenségi mítosznak nevezi. A kistehetségű Szekfű-epigon által tendenciózusan összeállított retrospektív kánon szerint a 19. századi nemzeti romantikus történetírás szempontjainak tudható be Bocskai szerepének kiemelése, netán az Erdélyi Fejedelemség előnyös megítélése. Hogyan viszonyuljunk a fenti kijelentésekhez?
Szegezzük le: Pálffy téved, amikor „romantikus nacionalizmusról” beszél. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Közép-Európai Egyetemen (CEU) oktató, nyugati körökben megbecsült Bak János véleménye. „Kérdés, hogy mennyire volt időszerű a központosítás fogalma a középkori Magyarországon, amely Európában párját ritkítóan egységes maradt, s a feudális széttagolódás sohasem jelentett komoly veszélyt. […] Elkerülve azt a veszélyt, hogy a 16. századi lengyel példa nyomán a nemesi köztársaság aranykorát valódi demokráciának tekintsük, a helyi igazgatás szervezetében számos pozitív elem vár újra felfedezésre, úgy is mint a városi és megyei önkormányzati testületek és az autonómia további alulról szerveződő elemei.”
De ne higgyük, hogy csak magyar kutatók vitatják a Habsburg-centralizáció előnyeit! „Nem sokkal 1500 után – beleértve itt Csehországot is – kiépült az általunk tárgyalt övezetben a rendi államiság tiszta formája. A cseh királyság 1500. évi országos szabályzatával, a lengyel országgyűlés 1505. évi Nihil novi-törvényével, és a Pest melletti Rákosmezőn ugyanebben az évben megszavazott magyar királyválasztási előírásokkal egy olyan államtípust határoztak meg, amely hangsúlyeltolódást engedett ugyan a mágnások vagy a köznemesség javára, de magas gátat emelt egy kora abszolutisztikus utószabályozás bármely árjával szemben” – írja Gottfried Schramm professzor. „Lengyelország, Kelet-Közép-Európa tisztán megőrződött darabja, nyomatékosan példázza, hogy amennyiben nem léptek különleges feltételek közbe, ez a (politikai) kultúra igen jól fennmaradhatott a XVIII. század második feléig, anélkül, hogy az országon belül komolyan megkérdőjeleződhetett volna.”
A fenti szakértőt bajosan köthetjük a magyar nacionalista történetíráshoz. Látható, hogy Pálffy tézise a kommunista történetírás toposzait idézi fel, mely szerint a „labancok” képviselik a haladást és a „kurucok” a bezárkózást. Az már a 21. századi belpolitikai konfliktusok anakronisztikus visszavetítése, miszerint a 16–17. században élt magyarság számára a Habsburg Birodalom lett volna a civilizáció egyedüli képviselője. A valóság ezzel szemben az, hogy a nemesi-nemzeti történelemszemlélet demokratikus tartalma miatt jóval inkább nyugat-kompatilis, mint Leopold császár spanyolcsizmás-karóbahúzató rendszerének kései apológiája. A vármegyei önkormányzat és a köznemesi kultúra jóval értékelhetőbb hagyomány, mint Leopold állami besúgóhálózata, vallásüldözése és az általa kezdeményezett koncepciós perek százai.
Ezek a fránya, rebellis magyarok! Nem csupán ragaszkodnak az alkotmányukhoz, hanem az általuk óhajtott politikai rendszer jóval működőképesebb, mint a belterjes bécsi bitorlók terrorrezsimje.
A műveltebb olvasó számára egyértelmű, hogy Pálffy értékelhetetlen propagandisztikus művet ír. „A Thököly Imre vezette kuruc felkelés (1671–1685) első időszakát – több fegyverszünet után – az 1681. évi soproni diétán létrejött negyedik kiegyezés zárta. Ez is hosszú hónapok alatt született meg, 1681 áprilisától az esztendő legvégéig. S noha többen is írtak róla, szisztematikus feltárásával napjainkig adós a magyar történetírás. Pedig ez a kiegyezés mind a magyar állam, mind a Habsburg Monarchia történetében amiatt is kiemelten fontos, hogy helyreállította az úgynevezett Wesselényi-összeesküvés (1667–1671) után felborult egyensúlyt, amikor a Magyar Királyság legelső főméltóságai első ízben indítottak részben már fegyveres szervezkedést a bécsi Habsburg-udvarral szemben” – áll a Szekfű-epigon 2015-ös röpiratában. E kétes hűségű tablóképből a császári martalócok által kiirtott országrészek, a benn tartózkodókkal együtt porig égetett templomok, a Kassa főterén karóba húzott magyar nemesek, a gályarabságba hurcolt lelkészek kifelejtődnek, akárcsak az, hogy miért lépett fel a magyarság Leopold 1670-as évekbeli rémuralmával szemben. Leopold, a Karóbahúzató az általa kezdeményezett koncepciós perek és tömegkivégzések miatt joggal tekinthető Rákosi Mátyás előképének. Az is tény, hogy az 1671-1681 között működő Habsburg-diktatúra jóval több magyar haláláért felel, mint a Rákosi-rezsim... Zárásként egy kevéssé ismert tény: Leopold kommunista gazdaságpolitikát folytatott, amikor államosította a Zrínyiek, a Nádasdyak, a Wesselényeik, a Thökölyek, a Csákyak, az utolsó Bocskaiak birtokait, nem is beszélve az elkobzott kisneemsi birtokok százairól.
Lehetséges-e megyezés gyilkosok és legyilkoltak között?